*THE STORY
Laurine, egy borzalmasan önfejű, egoista, elkényeztetett lány, akinek mindent megadnak a szülei. Mivel nincs testvére, senkivel sem kell osztoznia a dicsőségben! Az élete úgy tökéletes, ahogy kell. Ám egy nap mikor édesanyjával hazaérkezik, halott apja teste fogadja őket, amint a dolgozószobában felakasztva függ. A borzalmas látványra az anya utasítja Rint, hogy hívja fel a 911-et - de mielőtt ezt meg tehetné váratlan események fogadják. Kezdve az ismeretlen vámpírral a nappaliban, aki Laurine életére tör, elvéve a lánytól édesanyját is. A lány menekülése az erdőbe vezet, ahol szerencsés véletlen következtében túl éli a támadást.
- A korábbi részekért katt a főcímre!

bolditalicunderlinestrikeout

"Világ életemben kibírhatatlan voltam. Akaratos, makacs, hisztis, és ugyanitt rendkívül elkényeztetett. Ezeddig talán sosem ismertem volna mindezt be, de a közel múltbéli események igencsak ennek elismerésére ösztökélnek."

Template by Elle @ satellit-e.bs.com
Banners: reviviscent
Others: (1 | 2)

>>>Full Moon

~Eddigi életem során végig csak a halál tudatától, és annak beteljesülésétől rettegtem - de mára már nem félek tőle, hanem szimplán a főellenségem.

Mikor visszatértem a szobámba újból átgondoltam mik történtek az előbbiekben a folyosón. Mégis ki lehetett az a vámpír, vagy mi, és honnan ismerheti Andreast? Sok kérdés volt még ezen kívül is, de e kettő nagyon is foglalkoztatott, miközben megint visszabújtam ágyamba. De a takaróm égetett, legalábbis azt éreztem, ezért kitakarództam. Nem törődtem vele, hogy hátsó féltájam premiel plánban látható az ajtón bejövőknek. Csak Phoenixre tudtam gondolni, és arra, hogy ugrottam be Andreas elé, ő pedig milyen könnyelműen vette igyekezetemet. Arra sem szólt semmit, hogy életemmel hálálom meg, azt, hogy megmentett anno. Bár még ha az életemet is adnám érte a szó szoros értelmében, őt lehet még ez sem rendítené meg. Ilyen alapon szívesen elszöktem volna, de mégis hova mentem volna? Az egyetlen élő rokonaim a kontinens másik felén laknak! Annyi pénzem meg nincs, hogy hozzájuk költözzek. Persze van egy nagynéném két várossal álrébb, de vele nem épp fényes a viszonyom, akkor meg...? Mindegy is. Eleve azt sem tudnám mit kezdenék, ha kimennék legalább az udvarra! Amióta itt vagyok csak a házban portyáztam - rég nem szívtam magamba D vitamint. Épp elkéne! Lehet rá kéne kérdeznem Andreasra, hogy meddig mehetek ki? Mert noha ő vámpír, és neki nincs szüksége napfényre, én még halandó emberi lény vagyok! Nekem annál inkább. Így is olyan fehér vagyok, mint egy tekintélyesre hipózott halálfej.

Telehold. - jutott eszembe, amily gondolatom mintegy ketté szelte az előbbi agykattogtatásomat. Telehold van, és nem tudok aludni. - társult hozzá, és kicsit azt éreztem, mint nyelvtan órán általánosban, mikor a piramis elvet tanultuk, ergo bővített mondatok alkotását. Mindig meg volt adva egy 3-4 szavas mondat, és azt kellett tovább bővíteni. Tudom, hiszen egyedül én kaptam belőle ötöst. Volt valami, amihez értek, a hisztizésen kívül. Mostanság viszont erre is kevesebb alkalmam volt, mert ki akarna hisztizni, amikor látta, hogyan ölik meg az anyját, és megtalálta apja véres holttestét? - és megint bevillantak a képek.

- Jaj ne... - morogtam, és eltakartam jobb alkarommal a szemeimet a telehold kínzó fénye elől. Tudtam, hogy ma este se alszok. Amióta megtörtént, ami megtörtént, és én beszorultam egy vámpír otthonába, azóta egy alkalommal sem volt nyugodtnak mondható éjszakám. Sokszor sírtam álomba magam több órányi szenvedést követően, és sokszor, ha el is tudtam aludni időben rémálmok gyötörtek. Ámbátor ma este, ha minden negatív emléktől is képes lennék megszabadulni, akkor sem tudnék aludni. A telehold mindig elnyomja az álmot szememről. Evégletből aznap este sem tudtam aludni! Csak forgolódtam, és képzelődtem. Gondolkoztam, és sírtam. Mint valami GyP-s szappanopera dívája! Már lassan úgy érzem vége az összes alaposan kifejlesztett önismeretemnek, és már nem maradt más csak egy szánalomra méltó Laurine Crypton, aki tökéletes példája a kiábrándultságnak, és a szentimentalizmusnak. Mi lett belőlem? Bár nem tudom más ember mit szólna mindahoz, amin én keresztül mentem. Lehet ilyen szempontból erős vagyok! És ami nem öl meg, az csak megerősít.

***

Valósággal semmit nem aludtam az este folyamán. Látványos szenvedésemet még maga Shakespeare is megirigyelte volna! Ugyanis amiből ő vagy hat drámát megírt, azokból az összes szánalomra méltó tragikum bennem embert alkot. Mit kezdjek magammal? Nem élhetek életem hátra lévő részében úgy, mint, akinek egy része már rég halott! Ideje cselekednem. Első lépésnek meg kell kérdezzem Andreast, hogy kienged e egy kis időre a ház elé legalább, ha már félt attól a Ramontól, vagy kitől. Felőlem még Scharityt is kiküldheti velem! Csak jobb lesz, mert nem leszek egyedül.

- Kimenni? Mintha megtilthatnám. Amíg a ház határain belül vagy engem hidegen hagy mit csinálsz! Csak ne tegyél keresztbe!

- Keresztbe?!

- Igen. Az ígéretem betartásában! - furcsálltam ezért sikerült egy eldeformálódott grimaszt ejtenem, de utána legalább könnyű szerrel kimehettem az udvarra.

Egy padon ültünk Scharityvel. Hamarosan lefeküdtem és élveztem a nyár utolsó meleg napjait. Hamarosan jön az ősz. Vége az egésznek... és a hideg beáltával én is könnyebb célpont leszek - legalábbis Scharity szerint.

- Ugyan az uraság nem mondja, de Ramon csak az alkalomra vár, hogy a fogait a nyakadba mélyessze.

- Ezt szebben is mondhattad volna. - jegyeztem meg szárazon, és megint felültem. Egyik lábamat átvetettem a padon, és közelebb csúsztam Scharityhez: - Valami ilyesmi nem lett volna optimálisabb? Pl. "Csak arra a percre vár, mikor kettesben lesztek, csak te meg ő, és a hófehér bőrödből vért fakasszon".

- Hú, de tarka! Ne haragudj, Rin, de nem kedvelem a romantikus regényeket, ezért nem vagyok kapó az ilyen szövegekre.

- Nekem mindegy, de szebb lett volna. Így most úgy érzem, mintha egy hülye csirke lennék, vagy nyúl!

- Legyél inkább nyúl. Az aranyosabb.

- Tőlem aztán! - adtam be a derekam, és újonnan hátra dőltem. Figyeltem az égen úszó bárányfelhőket, és játékos katona soruk végletéből beugrott nekem anyám mosolya. Fogalmam sincs miért, de ez épp elég volt ahhoz, hogy elszomorodjak. Pedig már éppen sikerült elfelejtenem mindent! Ám, hogy Scharity ne láthassa, eltakartam a karommal a szemem.

- Nincs értelme a sírásnak. Nem fognak visszajönni... - megszeppentem, és elkaptam kezeimet arcom elől. Felemeltem a fejem, és szemléltem, ahogy Scharity tökéletes eleganciával néz maga elé, és üres tekintetében fénynek nyoma sincs. Mélyebb levegővétel következtében neki nem szóltam vissza - csak Andreasnak szoktam, az ő esetében nem tudom tűrtőztetni magam. Scharityében meg igen.

- Hűvösödik. Nem akarsz még bemenni? - érdeklődött mintegy témaváltás gyanánt, és én pedig (ugyan hiába nem éreztem a lehülésnek apró nyomát sem) így feleltem neki egyetértően:

- De... - csak ennyire futotta lelki energiámból. Majd felálltunk, és elindultunk befelé. Ám fura mód, ahogy felkeltem a padról erős szél fuvallata csődítette arcomba dús hajkoronámat, és Scharityét is.

- Gyerünk Laurine... 

- Jójó! - kapkodtam, és végül belekaroltam. Elmosolyodott, és nem tudom miért, de ki is pirult az arca. Meg kellett kérdeznem: - Mi az?!

- Jaj semmi... csak Andreas úrfi mellett nincs nagyon alkalmam emberekkel ismerkedni, ezért a barátaimat sem tudtam megtartani. Rég volt már, hogy valaki ilyen kedves volt velem!

- Kitalálod miért?

- Persze, mert...

- Nem! Nem azért, mert Andreas szobalánya vagy, hanem, mert antiszociális stréber vagy.

- Kösz az őszinteséget. - habozott, de végül tarkón vágott. Nevettem, mert nem vártam tőle, és megdörgöltem a sérült felületet. Talán túl őszinte voltam? Perszen nem így gondoltam, ez csak nadzolás. Olyan jó érzés néha másokból előhözni az ördögöt!

Belépve újdonsült otthonomba még volt alkalmam visszatekinteni a kertre, ami ugyancsak olyan egzotikus volt, és nemes, mint a ház maga. Sosem fogom tudni megszokni ezt a mértékű eleganciát, hiszen én egy tök átlagos családi házban éltem, tök átlagos udvarral, és a szobámban sem volt semmi extrém, régi vágású franciaágy, vagy méretes pipere-asztal. - hirtelen rámtört a nosztalgia... a régi szobám napsütötte volt, mindig meleg, és világos, hiszen keleti fekvésű szoba. A falakon megannyi poszter kedvenc hírességeimről, és állatokról. Számítógép asztal, ami íróasztalnak is funkcionált, szobaszőnyeg, falba épített mini-gardrób, amibe úgy kellett berúgdosnom a ruháimat. Egy tükör mellé állítva, ami előtt reggelente fésültem gibontott fürtjeimet... annyira visszasírom azt az egérlyukat! Még ha telis-tele volt az ágyam dedós plüssállatokkal, akkor is kell. Megint vissza akarom kapni.

- Na? Sikerült kiszellőztetned a fejed? - kérdezte Andreas a későbbiekben, mikor utána mentem a könyvtárba. Válogatott a régi regények között, én pedig fogdtam a választékait. Első lépés a hála felé. Nehogy már mindent csak Scharity csináljon!

- Igen. Abszolút kellemes volt! Biztosíthatlak: sokkal izgalmasabb, mint bent kuksolni. - vette a célzást, már csak nevetése hangszínéből is leszűrtem. Aztán a válaszából mire másra következtethet az ember lánya?

- Tudod a vámpírok nem járkálhatnak kedvükre ki-be.

- Miért? Neked is csillog napfényben a bőröd?

- Hát hogyne. Honnan az anyám kínjából szedted ezt a világ méretű ökörséget?!

- Alkonyt olvastam, és láttam filmben!

- Rosszul teszed, ha könyvekre alapozod a valóságot, Crypton.

- Miért kell a vezeték nevemen hívnod?!

- Mert tetszik!

- Örvendetes... - aznap először mosolyodtam el őszintén. Mostanában úgy éreztem - ami meglehetősen furcsa -, mintha Andreas mellett könnyebb lenne a bajt elfelejteni. Ő a megmentőm. Őrá nézek fel. Kire másra? A szüleimre már nem tehetem... de mintha lenne valami furcsa azokban a világ minden táját látott kék szemekben. Az a furcsa, ahogy mosolyog. Az, amilyen a hangja. És az, hogy ő egy vámpír, mint, ami megölte a szüleimet - de mégsem félek tőle, sőtt... sokkal inkább vonzódom hozzá.

- Persze, mondod te... közbel legbelül végig azon agyalsz milyen szexin csillog a hajam a napfényben.

- Te jó Isten! - ordítottam fel, és majd nem ott hagytam a könyveivel. Na tessék: még egy ok. A haja. Nem mindennapos, ha egy férfinak hosszú, egyszerre szőke-és barna haja van.

- Na tessék. Olvasok a gondolataidban. Csak emlékeztetlek: kihagytad a hajam. Pedig általában ezt is fel szokták sorolni a kérdésre: mi szép van egy gyilkosban, teszem azt bennem? Érted?

- Mi?! - visítottam fel, mint egy újévi malac, és azonnal tettem két lépést hátra. - Te beteg vagy! Ne turkálj a fejemben!

- Bár megtehetném, de ki kell használnom. Ez a képességem többnyire telehold idején szokott erősödni.

- Az este volt telehold!

- De ez a telehold utáni nap.

- Ha te mondod. Mindegy! Ne terelj! Légyszi... szálj. Ki. A. FEJEMBŐL!

- Azonnal! - emelte fel a kezét, mint, amikor egy bűnöző megadja magát a rendőröknek. Erőteljesen szuggeráltam, hogy vegye észre magát, miközben próbáltam nem a vámpíros-szexisten mivoltjára gondolni.

- Csak meglepő, hogy nem azonnal tetszettem meg neked...

- Jaj... - morogtam, de nem állítottam meg. Adtam neki esélyt, hogy kiélje ön-ön egoizmusát, miközben egyre erősebben szorítottam a könyveket. Megint rátett egy újabb alkotást.­

- Ugyan... hogy is van a filmedbe? Bennem téged minden vonzz? Ha jól emlékszem ja. Nos: attól elviszonyítva, hogy Stephenie Meyer egy nagy svindlis attól ebben az egyben még jó meglátása van. De a többit jó ha máris elfelejted!

- Miket is pontosan?

- Teszem azt, hogy egy vámpírral egy osztályba kerülsz, ha az anyád úgy dönt elköltözik a férjével pár napra, és te nem akarsz menni velük, ezért az apádhoz mész.

- Jézusom! Te láttad az Alkonyt!

- Fogjuk rá, de melyik smucig alak nem? Azt hittem lesz olyan reális, mint az Interjú a vámpírral. - most épp összeszorult a gyomrom. Azt a filmet régebben láttam, mint az Alkonyt, és már akkor is kirázott tőle a hideg. Brutális, de van eszmei mondandója - csak még nem jöttem rá mi.

- Aha... - ennyit tudtam makogni, ő pedig megállt, egész testével felém fordult, majd megmozgatta ajak piercingjét. Weeh.

- Na mi az Laurine? Nem köt le a téma? Pedig a korodbeliek egész odavannak a vámpíros love storykért.

- Az Interjú a vámpírral nem épp egy romantikus vámpír love story! Jobb, ha tőlem tudod. Csak megjegyezném, de az egésznek annyi köze van a szerelemhez, hogy Kristen Dunst beleszeret Tom Cruiseba.

- A karakter nevük esetleg nem dereng?

- Nem. Csak talán Lestat.

- Hát. Lestat nagyszerű vámpír volt. Bár még személyesen sosem beszéltem vele. - felcsillant a szemem, és közelebb araszoltam.

- Lestat valós személy?!

- Igen, mint Alucard is.

- Ő nem Dracula?

- De. Viszont ez felfogás kérdése, kedvesem. - elővett még egy könyvet, én meg már alig bírtam a sokat megtartani. - Tessék! - dobta rá még azt is, én meg kis híján összeestem. De látszólag nem nagyon hatotta meg.

- Muszály mindet elolvasnod?

- Kénytelen vagyok.

- De minek?! - dőltem hátra, és nem is figyeltem, hogy egyenesen a könyvespolcnak dőltem, ami nem kissé instabill. Éreztem, hogy meginog ezért gyorsan visszaugrottam - ám a szekrény dőlt.

- Wááá! - sikítottam megint, mint ahogy szoktam, de Andreas megint a megmentésemre sietett: fél kézzel tartotta meg a könyvespolcot. De közben kissé túl közel került hozzám, ugyanis közvetlen mögöttem kapta el. Az arcunk között puszta 20 centi lehetett, ha nem kevesebb. Hirtelen megcsapott az a férfiasan kellemes illat, és totál bekábultam. De hamar észbe kaptam, és megráztam magam.

- Hogy veled mennyi baj van. Komolyan megváltás lett volna, ha később érek a helyszínre, mikor a farkasok kergettek! - mordult rám, és elviharzott előttem. Kiegyenesedtem, és utána néztem a rések között: nagy sebbel-lobbal haladt kifelé, idegesnek tűnt. Sóhajtottam, és észre vettem, hogy a könyveket a kezembe felejtette. Nem lenne épp okos dolog utána vinni. De így belegondolva... még sosem voltam a szobájában!