The Never Ending Dream

“The Never Ending Dream”

4.rész

2012. szeptember 23., vasárnap || 00:50

>>>>THE STORY OF THE PRINCESS

~Eddigi életem során végig csak a halál tudatától, és annak beteljesülésétől rettegtem - de mára már nem félek tőle, hanem szimplán a főellenségem.

Soha nem éreztem, hogy bárki iránt is felelősséget kéne vállalnom, vagy, hogy bármit is meg kéne hálálnom. Nem újdonsád tehát, hogy minden csodát magától értetődőnek, és hétköznapinak vettem. Nem törődtem más emberekkel, nem adtam át a helyemet a buszon egy idős néninek, vagy egy kismamának. Nem figyeltem oda órán, mert mindig meg kaptam kegyelemből a kettest. Mindig visszafeleseltem a tanárnak, a nálam kisebb gyerekeket lenéztem, a nálam idősebbeket pedig... ugyancsak! Eddig soha nem tartottam fontosnak, hogy bármi nemű hálát motyogjak bárkinek is, vagy, hogy viszonozzam, amit értem tett. EDDIG! De most rá kellett ébrednem, hogy Andreas csak és kizárólag az apám kedvéért mentett meg engem - noha tán akkor nem tette volna, ha nem tartozott volna neki, de nem így lett. Most miatta lehetek itt, és ha pontos akarnék lenni megmondhatnám azt is, hogy az életemmel tartozom neki. Ezt már nem röstellem beismerni! Tudom, hogy mit kell tennem.

A nap hátra lévő részében Andreas gentlemant megcsúfoló magatartásával fűszerezve élvezhettem a kastély bámulatosabbnál-bámulatosabb szegletei látványát, de közben nem szóltunk egymáshoz. Kb. negyed órája tudom, hogy vámpír, és ugyancsak negyed órája tudom Ramon nevét, aki szintén vámpír, és megölte a szüleimet. Fél órája érzem, hogy tartozom Andreasnak. Noha még nem tudom ezt hogyan fogom beadagolni neki abban az egyben már biztos leszek, hogy az életemet is adnám érte. Elvégre már úgy sincs miért élnem, akkor miért ne halhatnék meg egy idegen miatt? Apám pl. a saját lánya miatt, vagyis miattam halt meg, és anya is. Egyedül maradtam a világon, fel kell dolgoznom az árvaság netovábbjait, és tisztában kell lennem azzal, hogyha most Andreas nem lenne itt, akkor az is totál-tuti-biztos, hogy valami lepukkant otthonban tengetném borús hétköznapjaimat. El kell határozzam, hogy milyen módon tehetnék eleget a hála követelményeinek.

- Andreas! Nézd én... - mikor felém fordult a szó a torkomon akadt. Elfelejtettem mit is akartam mondani és csak a természet felett álló, vibráló, kék szempárba meredhettem. Szőke hajszálai égnek meredtek, míg a barnák inkább vállára simultak. Olyan vörös ajkai voltak, mintha rúzsozná, és olyan hófehér bőre, mint aki az eszkimóknál szolizott. Tökéletesre vasalt ingje rátapadt mellkasára, és kezeit farmerja zsebében tartotta.

- Akartál valamit mondani?

- Umm. Nem... nem fontos.

- Hát most mondhatnám, hogyha már belekezdtél fejezd is be, de annyira nem érdekel. Tehát kérdezem: mehetünk tovább? Tudod ezer meg egy dolgom van még a nap folyamán.

- Nem akarnálak feltartani! - mentegetődztem magam előtt hadonászva kezeimmel, és figyeltem, ahogy a gumi karkötőim fel-le csúszkáltak. Egyiken a jó öreg "Good Luck" felirat díszelgett, míg a másikon skorpiók körvonalai rajzolódtak. Amúgy csak megjegyezném: eddig a bocsánat kérés sem tartozott a napirendembe! De ezen a kedden már többször is használtam ennek formuláit.

- Helyes! - bökte oda, majd tovább cammogott, én pedig a sarkában botladoztam. Tudtam, hogyha hamarosan nem közlöm vele szándékom, akkor talán ma már egymáshoz se szólunk. De egyszerűen olyan szinten idegesített a flegmasága, hogy pusztán a saját érdekemben sem akartam vele komolyabban szóba elegyedni. Viszont éreztem, hogy hamarosan rá kell térnem - de csak épp mikor megtehettem volna egy ismerős alak toppantott be elénk. Scharity.

- Hudec úr! Keresték telefonon, egy bizonyos William Gotthow úr.

- Will? Rendben van. Most ha megbocsájtasz Laurine, dolgom van. Majd visszatérünk a mondandódra, ha ezt lerendeztem!

- Rendben van. - böktem oda neki habozva, majd biccentettem. Egy apró gesztus után, ami egy kis meghajlás értelmében tárult elém eltávozott, és én kettesbe maradtam Scharityvel. Borús tekintetét rám vetette, és egy kis ideig elfelejtettem levegőt venni.

- Nem lenne épp okos dolog.

- Mégis mi?

- Láttam a szándékod.

- Mégis milyen szándékom?

- Ha az életedet arra szenteled, hogy Andreasét védd nem biztos, hogy megéred a boldog időskort. Nem fogsz normális életet élni, és várhatólag már igen fiatalon utolér a végzet!

Mintegy beletörődéssel vontam vállat, és közben elővezettem saját hipotézisemet:

- Vagy igen, vagy nem. De ha mégis neked lesz igazad se számít sokat! Mégpedig tudod miért? Mert már amúgy sincs miért élnem. Az utóbbi időkben az összes barátom elfordult tőlem, és noha a suli egyik legnagyobb közszereplője vagyok, attól még nyáron csak simán Laurine. Annyi jelentőségem sincs, mint egy porszemnek! - magyaráztam neki, és saját szavajáráson még én magam is meglepődtem. Eddigi életem során sokkal inkább egoistának tetszettem, mit sem pesszimistának. Úgy fest már csak árnya vagyok egykori önmagamnak...

- Ne vondd kétségbe az értéket, amit képviselsz!

- Renben van, bár nem nagyon értem. Na, de mégis honnan láttad a szándékom?

- Az legyen az én titkom.

- Felőlem aztán. De annyit azért még szeretnék megtudni: ha most egy ideig itt maradok, akkor hozzá kell szoknom ahhoz, hogy a "lakótársaim" semmit nem mondanak el nekem? - kérdeztem, visszatérő flegmasággal, és nem kevés ingerülettel. De Scharity csak témát váltott:

- Elhozattam a ruháidat, mert látom nem nagyon nyeri el tetszésedet az, amit Andreas úr maga választott részedre.

- Ő választotta?

- Igen. Igazán élt az ifjú hölgyekhez! De azt hiszem magácskánál ez is kudarcba fulladt.

- De kudarcba ám! Már nem mintha nem lennének szépek, csak nekem túl sok. Tudod, kicsit azt érzem, mintha a szüleimet cseréltem volna le egy jobb életre.

- Jobb élet?! Ez csak a színpad, Laurine! Ettől függetlenül nem tudhatod mi zajlik a színfalak mögött. És ha tudnád már rég belátnád: ez nem a "Miről álmodik a lány". Hanem egy olyan dolog, ami eleinte lehet izgalmasnak fest, de később úgy érzed: jobb lenne a halál.

- Annyira rejtélyes vagy!

- Jó tudni.

- Te hogyan kerültél ide? - érdeklődtem határozott kíváncsisággal, és Scharity megindult. Utána mozdultam én is, és út alatt elkezdte kifejteni a történetet:

- Hát még egészen kislány koromban. Egy gonosz vámpír a családom életére tört, engem is megölt volna, de ekkor jött egy titokzatos vadász, aki megmentett, és ide hozott Andreashoz, mondván, hogy jó barátja, és, hogy majd ő vigyáz rám.

- Wow. Milyen romantikus!

- Semmi romantikus nem volt abban, ahogy láttam a szüleimet a saját vérükbe fulladni! - a hangját olyan hirtelen emelte fel, hogy lecövekeltem. Amikor félek mindig kikerekedik a szemem, és most úgy éreztem kétszer akkora, mint kéne neki lennie. De Scharity kedvesen elmosolyodott, és elnézést kért.

- Sajnálom. Elragadott a hév!

- Oké, semmi baj! - hadonásztam kezeimmel, majd mikor megint elindultunk a farzsebembe csúsztattam őket. Scharityt meg megkértem, hogy ha már a ruháimat elhozatta, akkor a szobámban lévő könyveket sem ártana valahogy megszerezni, pontosabban csak négyet. Egy hét múlva kell visszavinnem.

- Megoldható. Még valami?

- A telefonom?

- Azt már elhozattam a ruháival együtt.

- Még jó... köszönöm! - vigyoriságom közel-lassan alább hagyott, mikor Scharity a gyermekkoráról kezdett beszélni. Végül kinyögte, hogy ő egy ügyetlen boszorkány tanonc, akinek még nem sikerült minden képességét elsajátítania. Az édesapja volt a mentora, ami a boszorkányoknál olyan, mint egy tanár. Tanítja mágiára, önvédelemre, gyógyfű ismeretre. Ennyire emlékszem a felsoroltakból. Scharity apját Heinry Lupin Vlatislavának hívták. Orosz eredetű, bevándorló volt. Felmenői Novgorodról származtak. Régen a cári családot szolgáló boszorkányok-és varázslók voltak, amíg egyik ősük nem árulta el őket, a híres Rasputjin.

Érdekes, és izgalmas történeteket tárt elém, köztük azt is, mikor a Nagyhercegnő családját kivégezték. A történetet ismertem, ám nem úgy, ahogy Scharity azt elmondta:

- Nastjenka (orosz: Anasztázia) Nagyhercegnő legjobb barátnője volt az ükanyám, Vlozgov Charity Jevgenyovic. Ebből lett a 20. század elején Jevgenyij. Innen van az én nevem, ami szintén csak az S betűvel több, mint az övé volt: Scharity Jevgenyij.

- Hú. De orosz!

- Az ám. Mégis tisztán beszélek angolul, németül, litvánul, és franciául.

- Úr Isten. - fejtettem ki tömören a véleményem, amire ő szolid nevetésben tört ki. Igazából élveztem ahogy nevet, mert nagyon aranyosan tette, de most sokkal inkább érdekelt a történet, amibe belekezdett. - Remek! De aztán mi történt?

- Hát mikor menekülni próbált a Nagyhercegnő, Vlozgov megpróbált segíteni rajta, és az életét adta eme mágikus védelmet szolgáltató medálért, amit a hercegnő végül a nyakába akasztott. Noha a nyaklánc megvédte, Vlozgov végignézte azt, ahogy lemészárolják őket. Hivatalosan csak agyonlövés hírében áll a dolog, de ennél jóval több történt. Elég morbid, és kegyetlen bánásmódot kapott a cári család. Vlozgov tudta, hogy a cár halála szornyű volt, hiszen a Fenevad elébe vetették leghűbb katonáival egyetemben. Őt nem kebelezte be egészében, csak megcsonkíttatta. És a családnak ezt végig kellett néznie! Aztán a fiatal nővéreket megerőszakolták többszöri alkalommal, ez alól majdnem a Nagyhercegnő sem volt kivétel, de ő védelem alatt állt. A testvéreket kivétel nélkül agyonlőtték, és meggyalázták, mikor már meghaltak. Az Anyacárnő viszont... ugyanarra a sorsra jutott, mint férje.

- Megette a Fenevad? - nyeltem hatalmasat, miközben próbáltam visszatartani a lélegzetem. Nem kevésbé volt izgalmas a téma, és nem tagadom, hogy eléggé féltem. Egyre csak a Fenevad felé húzott gondolatom, és lassan eljutottam arra a pontra, hogy megkérdezzem: - Te, Scharity! Miféle... mondd csak! Mégis micsoda volt a Fenevad?

- Úgy tartották a Hold szülötte, de mi tudjuk, hogy vérfarkas. S ha ez nem lenne elég arra is van kilátás, hogy maga Rasputjin volt!

- Nem mondod?!

- Pedig igaz.

- Hát... mi töriből nem épp így tanultuk!

- Gondolom a szokásos: agyonlőtték, túl élte, elszökött Dimitrijjel.

- És Dimitrij? Nastjenka szerelme?

- Szerelme?! Ahh, ugye csak viccelsz? Ez mende-monda Laurine! Dimitrij is a lázadók között volt, és személyesen ő vezette a testvérek kivégzőosztagát! Semmi nem volt Nastjenka és közte.

- Milyen eredeti.

- Ezt hogy érted?

- Úgy fest a paranormális világban nem vár senkire semmi, csak halál, vér, pusztulás.

- Még jó, hogy rájöttél! - a morbid poénon mosolyogtam egy sort, majd hamarosan visszahúzódtam a szobámba. Nem tudom miért, de nagyon megfogott Scharity története, és nem kissé féltem emiatt. Akkor már azt kívántam bárcsak ne kértem volna, hogy mesélje el a sztorit. Hogy fogok így aludni? Vagy várjunk, had' formáljam a kérdésem: hogy fogok így aludni, egy vámpír kastélyába? - ezt még estig kitalálhatom, nem?

Saját kis birodalmamban valamiért örültem legbelül. Azért örültem, hogy az én szüleim nem haltak meg ilyen groteszk módon! Nem igen tudtam volna felemészteni. Ha már így is nehéz, mit tettem volna Nastjenka helyében? Nekem nem lett volna elég, ha valaki medállá változik értem! De nem ám. Az egész sorsom megpecsételődött volna, és ha tudtam volna Nastjenka helyében, hogy mi vár a szüleimre, majd a testvéreimre, akkor inkább öngyilkos lettem volna! De ó. Hiszen most mondta Scharity, hogy még a holttesteket is meggyalázták! Brrr... - reszketésemre felhúzodtam az ágyra, és magamhoz öleltem a lábam. Továbbra is a történeten agyaltam, miközben tekintetem kisiklott az erkélyre. Odakint csodás napsütéses idő volt, de mégsem volt kedvem Andreasnak könyörögni, hogy fél percre engedjen ki a kalitkámból. Tehát nem tettem.

Hirtelen végig futott hátamon a hideg, és magamra rántottam a takarót, majd kinyújtottam lábaimat, és oldalra fordultam. S ahogy a történeten kattogott az agyam hirtelen bevillant egy képsorozat: első - mikor apámat megtaláljuk. Második: mikor anyám könyörög, hogy meneküljek, miközben a vámpír a vérét szívja. Harmadik: az erdő, ahol menekülök. És négy: Ramon izzó, vörös szempárja, és számító vigyora, az a gonosz mosoly, amit még Szörnyella a 101 kiskutyából sem tud felülmúlni. Megborzongtam, és lehunytam a szemem. Hátha elfelejtem... de helyette megint lepörögtek előttem az események: a halott szüleim, az, mikor a szakadék felett lógok, és alattam egy farkas csattogtatja borotvaéles fogait. - hirtelen megint felütötte fejét a félelem, a baj érzése.Hogy tudod nem menekülhetsz, és már kezdes is beletörődeni - majd hirtelen, mint derült égből a villám csapás: egy szexszimbólumnak is beillő vámpír megment. Kicsit mintha Julie barátnőm kedvenc filmjében lennék Isabella Swan. De aztán belátom, hogy az igazi vámpírok nem holmi csillogó-vérszívó-tündérek, hanem véres, percről-percre ölni képes vámpírok, akiknek hatalmas szemfoguk van, és földöntúli vonzz erejük. Ez persze csak arra szolgál, hogy odacsalogatva a védtelen áldozatot, annak puha húsába méllyesszék fogaikat.

Benső monológom hirtelen félbe szakadt, mikor is percről-percre elaludtam. Milyen különös. Annyit alszok, mint a régi macskám (akit széttépett a szomszéd kutyája) egy héten. És mi a legrosszabb? Bármeddig aludhatok, csak fáradtabb leszek - és továbbra sem tud feledésbe merülni a múltam.