*THE STORY
Laurine, egy borzalmasan önfejű, egoista, elkényeztetett lány, akinek mindent megadnak a szülei. Mivel nincs testvére, senkivel sem kell osztoznia a dicsőségben! Az élete úgy tökéletes, ahogy kell. Ám egy nap mikor édesanyjával hazaérkezik, halott apja teste fogadja őket, amint a dolgozószobában felakasztva függ. A borzalmas látványra az anya utasítja Rint, hogy hívja fel a 911-et - de mielőtt ezt meg tehetné váratlan események fogadják. Kezdve az ismeretlen vámpírral a nappaliban, aki Laurine életére tör, elvéve a lánytól édesanyját is. A lány menekülése az erdőbe vezet, ahol szerencsés véletlen következtében túl éli a támadást.
- A korábbi részekért katt a főcímre!

bolditalicunderlinestrikeout

"Világ életemben kibírhatatlan voltam. Akaratos, makacs, hisztis, és ugyanitt rendkívül elkényeztetett. Ezeddig talán sosem ismertem volna mindezt be, de a közel múltbéli események igencsak ennek elismerésére ösztökélnek."

Template by Elle @ satellit-e.bs.com
Banners: reviviscent
Others: (1 | 2)

>>>>THE SECRET

~Eddigi életem során végig csak a halál tudatától, és annak beteljesülésétől rettegtem - de mára már nem félek tőle, hanem szimplán a főellenségem.

Világ életemben kibírhatatlan voltam. Akaratos, makacs, hisztis, és ugyanitt rendkívül elkényeztetett. Ezeddig talán sosem ismertem volna mindezt be, de a közel múltbéli események igencsak ennek elismerésére ösztökélnek. Szó-mi szó: a szüleim külön csodálatot érdemeltek már csak azért is, hogy egy ilyen ostoba, hűtlen, elkényeztetett libát felneveltek szeretettel. És emitt a bökkennő! Most mondhatnád, hogy egy szülőnek már csak az a dolga, hogy gyermekét szeretettel gondozza, és kísérje el egészen a felnőtté válás koráig. De talán ezt sem kell túlzásba vinni... egy-két szitkozódó szó, néhány megdorgálás, alkalom adtán egy-egy apai pofon bőven elkél (főlleg esetemben). De ha már mindezt nem kaptam meg 17. évemre sem: jobb lesz, ha rájövök, immáron csak a saját önkontrollomra számíthatok.

- Méghogy egy kibírhatatlan, elkényeztetett liba! Haha... már bocsásson meg, Rin... de én egyáltalán nem találom önt kibírhatatlannak!

- Inkább csak tegezz. De! Hidd csak el! Az vagyok...

- Persze, de itt még nem nyíltál meg.

- A szüleid halálát követően neked nem esett nehezedre önmagad lenni?

- Hát...

Épp befejezni készült mondandóját mikor kopogtattak az ajtómon. Mi ugyan továbbra is az erkélyen kuksoltunk, de tökéletesen hallottuk az erőteljes, két koppantást. Majd mikor beláttam, hogy csak férfi lehet "zaklatónk", az ajtó kitárult, és Andreas lépett be rajta. Mihelyst megpillantotta Scharityt elég barátságtalan arckifejezést váltott - majd csak úgy köszönés nélkül lerohanta:

- Maga mégis... ?! Mit... mit mondott neki?!

- Semmit, uram!

Pattant fel Scharity, és megbánást mutatva hajlott meg sajnálkozóan gazdája előtt. Ekközben én is felpattantam ülő pozíciómból, és leporoltam farzsebem. Valamiért én éreztem magam hibásnak, merthogy én tartottam bent Scharityt, de szinte tudtam, hogy most jobb ha csöndben maradok.

- Ahh, te ügyetlen kis cseléd... szűnj meg!

Utasította a legnagyobb "eleganciával" alkalmazottját, és az persze egy újabb meghajlást követően kitémfergett a szobámból. Andreas a lány távozásáig szugerálta az illetőt, majd mikor végül becsukódott az ajtó rögvest felém kapta a fejét. Szőke lobonca ennek megfelelően lebbent, miközben én szemtanúja lehettem annak, hogy milyen is ha összegumizva van egy férfi HOSSZÚ haja.

- Bocsáss meg neki... kissé neveletlen! És többnyire össze-vissza kotyog mindenről, ami többnyire persze kamu.

- Ha te mondod... de csak megjegyezném: rohadtul semmit se mondott! Mesélt az életéről, és ennyi...

- Annál jobb.

Sóhajtva dobta hátra copfját, és közben kék, sas szerű szeme megint felém rebbent. Arcomba szökött a pír - bár fogalmam sincs miért - és csak tovább hallgattam a soron következő mondani valókat.

- Egyébként mit csináltál ma, míg én távol voltam?

- Hm. Hát... semmit.

Persze elmondhattam volna neki, hogy felkelésemet követően azt hittem a szobalányára, hogy egy álom, majd a szekrényemben lapuló ruhákra megint csak, vagy azt, hogy a napom azzal telt, hogy sírjak a halott szüleim, és ezáltal a régi életem után - de inkább nem. Jobbnak láttam ha csak csöndesen ennyit felelek. És látható a végeredmény: bejött. Nem kérdezett tovább.

- Hát ez nem túl terjedelmes. Nos Laurine! Nem lenne kedved esetleg körbejárni a ház többi helységét?

- Hát ööö... a'sszem lenne...

Vontam vállat miközben félrehúzott számmal igyekeztem jelezni felé nézve, hogy "nem vagyok otthon ebben az etikát követő beszédstílusban". De ebben a házban minden kétséget kizárólag az összes lélek ilyen nyelvezetet használ!

Kicsit megremegett a lelkem mikor átléptem minden kétséget kizárólag biztonságos szobám küszöbét, és rémülten kapaszkodtam Andreas karjába, akinek a fintorából azt sejtettem, hogy nem túl sok örömét leli az érintésemben. Én persze annál inkább! Mármint azon a részen, hogy egyáltaljában valakihez hozzáérhetek, és magamba szívjam illatát. S miközben én Andreas karját szorongatom ő regéket mesél minden egyes szobáról, néhány különleges, antik bútorra kitérve, ami a helységben található. Különösebben talán említenem sem kell, hogy mennyire "izgatott" a téma, de az annál többet jelentett, hogy legalább percnyi lehetőséget kaptam arra, hogy elfeledjek minden kísérteties, és abszurd képet a múltamból.

- És ez pedig a könyvtár.

Magyarázta, mikor beléptünk a legnagyobb terembe, amit eddig ebben a házban láttam. Számtalan polc, és szekrény volt odabent, és szinte azonnal megcsapott a tölgy illat, mihelyst beléptünk. Végtelen sok könyv súlya nehezedett a (már pár éve bizonyára) halott fákra. Én pedig amint ráléptem az olasz kárpitra elszóltam magam:

- Mennyi könyv!

- Tudsz egyáltalán olvasni? Amennyiben nem: fölösleges a lelkesedésed.

- Mi lenne, ha legalább egy percre elfelejtenél gyökérkedni?

- Pardon! Mit mondtál?

- Jól értetted.

Fordultam hirtelen vele szembe, és ökölbe szorítottam kezem, ezzel is elég nagy löketet és erőt szorítva lelkembe, hogy kitálalhassak. Már a kezdettől fogva bökte a csőröm ez a nyers, beszólogatós stílus. És mivel olyan nevelést kaptam, hogy akár egy rossz szótól is kiakadjak, könnyen ment:

- Nos, kedves Andreas: nem tudom mire fel vagy ilyen lekezelő a körülötted lévő emberekkel, de ezt már épp időszerű lenne elhagynod! Tudom: még nincs jogom ilyennel letámadni téged, hisz nem ismerlek, de fogd fel figyelmeztetésnek! Ha ilyen ember vagy ne csodálkozz, ha mások is ilyenek veled szemben!

Miután végigmondtam előre kifundált szövegem egy huncut, gonosz mosoly húzódott cseresznyevirág színű ajkaira, és hamar elővillantak a hófehér fogai is, majd hangos nevetésben tört ki.

- És mégis ki mondta, hogy én ember vagyok?!

Nagyot nyeltem, majd hátrébb araszoltam egy kicsit. Erre a válaszra nem számítottam, főleg nem egy ilyen beszéd-szituációt követően. Az egyetlen dolog, amibe itt belekötött az az "ember" volt. - végiggondolásomat követően lassú léptekkel araszolt felém, és mikorra elég közel ért elkanyarodott egy kisebb könyvesszekrény felé. Felemelt egy azon porosodó, kék kötésű könyvet, majd félig-meddig visszafordult:

- Na mi az? Csak nem bepánikoltál, Laurine?

- Nem! Azok után amiken keresztül mentem nem lesz nehéz ezt az infót is befogadni!

Tájékoztattam, majd épp csak egy percig hunytam be a szemem - és kinyitva azt láttam (pontosabban nem láttam), hogy eltűnt. Jobbra-balra tekintgettem, majd a hangja végül hátam mögül törte meg az épp beálló csöndet.

- Nem sokban különbözöm attól, aki megölte a szüleid, és megtámadott téged is, Rin...

Megpördültem, és ismét szembe találtam magam a kék szempárral. Furcsa, irritáló vigyorral az arcán vonta meg vállait, s közben hunyta le szemeit. Mire kinyitotta ez a mosoly sokkal inkább eszelőssé vált, mitsem irritálóvá. Inkább ijesztett meg, mint zavart.

- Tudod kislány... én is vámpír vagyok... akárcsak Ramon!

- Ramon?

- Igen... aki megtámadott!

- Értem.

- Bár megnyugtatlak: én nem foglak megölni. Mint mondtam: az a dolgom, hogy megvédjelek, s ezáltal apádnak törlesszek!

- Törlesszél?

- Igen. Mivel egyszer, még régebben neki köszönhetően kaptam kegyelmet egy olyan tárgyaláson, amin Ramon és én voltunk a vádlottak. Tudod Laurine... meglehetősen régen történt, hogy mi ketten szövetségesek voltunk! És alkut kötöttünk a farkasokkal, hogy megkeressünk valakit... de persze nem találtuk meg! És tudod: a vámpír tanács által létre hozott szabályzatban ott van a lehető legvastagabb, legérdesebb betűírással, hogy "vámpír és vérfarkas - örök ellenségek". Tudod ez szigorúan tiltott Dracula óta... és ha nem tudódott volna ki: Ramon és én lettünk volna a tanács jobb kezei! De apád engem kivédett egy olyan bizonyítékkal, ami azt mutatta, hogy én igenis Ramon befolyása alá kerültem, ez a képességeinek hű vád volt. És a bizonyíték végett ugye neki hittek! Ergo Ramont száműzték, én maradtam.

- Remek! És ezért kellett meghalniuk?!?!?!?!?!?!

Szemeimet megint elárasztották a reggeli könnyek, és ezúttal nem töröltem le őket. Dühös könnyek voltak, mivel mellettük még a kezeim is ökölbe szorultak. Ordítani, üvölteni tudtam volna abban a percben! És sehogy sem tudott érdekelni, hogy a megmentőm is ugyanolyan vámpír, mint ez a Ramon, aki engem akart megölni, és aki végzett a szüleimmel.

- Hm. Ezt úgy mondod mintha meg lehetett volna oldani! Ugyan ebben igazad van, de le kell szögezzem: Ramonnak más célja sosem volt egész örök életében, mint az, hogy a tanács jobbkeze legyen! Ez volt a legvadabb álma, a legdrágább, éltető "kincse", amit apád könnyű szerrel kobzott el tőle. És Rin! Ezt ő úgy akarta viszonozni, hogy az apádtól is elveszi az ő legdrágább kincsét. De nem sikerült neki, mert én megmentettem tőle...

Itt tudódott bennem, hogy én vagyok apám nagy kincse, amiért az életét adta! Én vagyok, aki mindennél fontosabb neki, és én vagyok nála az első. Anyám mellett! De őt Ramon már elvette apámtól, akárcsak annak életét. És most engem akarna eltenni láb alól?!

- Tehát jobb lesz, ha megszokod ezt a stílust! Mert mint korábban is mondtam: egy kis időszakra még el kell viselned engem!

- Megértettem... és... épp ezért kéne megváltoznod!

Mutattam rá, hogy akaratom érezhető legyen, de neki persze tekintete továbbra is olyan füstös volt, amilyet már kezdtem megszokni. Ez a nézése magába foglalta, amit gondolt: azt leshetem, hogy ő változzon egy ember kedvéért.