*THE STORY
Laurine, egy borzalmasan önfejű, egoista, elkényeztetett lány, akinek mindent megadnak a szülei. Mivel nincs testvére, senkivel sem kell osztoznia a dicsőségben! Az élete úgy tökéletes, ahogy kell. Ám egy nap mikor édesanyjával hazaérkezik, halott apja teste fogadja őket, amint a dolgozószobában felakasztva függ. A borzalmas látványra az anya utasítja Rint, hogy hívja fel a 911-et - de mielőtt ezt meg tehetné váratlan események fogadják. Kezdve az ismeretlen vámpírral a nappaliban, aki Laurine életére tör, elvéve a lánytól édesanyját is. A lány menekülése az erdőbe vezet, ahol szerencsés véletlen következtében túl éli a támadást.
- A korábbi részekért katt a főcímre!

bolditalicunderlinestrikeout

"Világ életemben kibírhatatlan voltam. Akaratos, makacs, hisztis, és ugyanitt rendkívül elkényeztetett. Ezeddig talán sosem ismertem volna mindezt be, de a közel múltbéli események igencsak ennek elismerésére ösztökélnek."

Template by Elle @ satellit-e.bs.com
Banners: reviviscent
Others: (1 | 2)

>>>>SORROW

~Eddigi életem során végig csak a halál tudatától, és annak beteljesülésétől rettegtem - de mára már nem félek tőle, hanem szimplán a főellenségem.

A reggel első sugarai szárították fel a könnyeket szemem sarkából. Felültem. Be kell lássam, hogy őket már kereshetem, hívhatom - de az biztos, hogy sehol sem találom meg egyiküket sem. Ha talán létezne a Túlvilág, a halál utáni "élet", akkor még esetleg... de így képtelenség. És mégha itt ülök a legeslegszebb szobában, (amit még álmomban sem hittem volna, hogy enyém lesz) a gondolat továbbra is felüti a színét, hogy mennyire egyedül vagyok. Itt, egy ismeretlen, különös férfi házában, csak én, a halott szüleim emlékével. - beletúrtam a hajamba, és magamhoz húztam lábaimat, majd térdemre hajtott fejjel engedtem ismét szabad utat könnyeimnek. - aztán kopogtak.

- I... ? Igen?!

Gyorsan letöröltem a könnyeimet, dehát csak megint előtörtek. Vártam, hogy Andreas jelenik meg - de ehelyett csak egy szobalánynak öltözött, velem egy idős tini lépett be. Kettő pislogást követően betudtam egy reggeli halucinációnak, de mikor hozzámszólt, már levegőt venni is elfelejtettem.

- Jól aludt a kisasszony?

Egy ezüst tálca volt a kezében. Te. Jó. Isten. Ágyba kapom a reggelit?! - és lassú lépései közepedte megcsapta a fülem vélhetőleg magassarkú cipőjének koppanása a tükörfényes padlón. Barna, hullámos haja ritmusosan rugózott miközben lassan elért az ágyam végébe.

- Jól aludt a kisasszony?

Ismételte meg kérdését, és itt kapcsoltam, hogy nem válaszoltam neki. Majd megráztam magam, és válaszoltam neki - bár hazudni bűn, de hasznosabb, mint a sajnálkozás - tehát ezt mondtam:

- Nos soha jobban!

Kikecmeregtem a takaróm alól, mire ő leállított egy kézfeltartással, és elém tette a reggelimet.

- Fogalmam sincs mennyire szereti az omlettet, de a gazdám ezt javasolta.

- Gazdád?!

- Lásson hozzá, még meleg!

- Esetleg a neved megtudhatnám... ööö! Kisasszony.

Próbáltam modoros lenni, de idővel rá kellett jönnöm, hogy csak lejárattam magam. Szóval igyekeztem aranyos lenni: félrebillentettem a fejem, és mosollyal illettem.

- Hát persze... a nevem Scharity!

- Remek... szóval Scharity! Meg tudnád... akarom mondani: meg tudná nekem mondani merre öüm... merre tartózkodik Andreas... hm... Andreas úr!

- Nos ma nem itthon tartózkodik! El kellett intéznie valami fontos ügyet a központban.

Elől összefonta a kezeit, és olyan elegánsnak nézett ki, hogy elszégyeltem magam a társaságában. Még enni sem mertem, amíg ő totál-teljes eleganciával előttem áll, és nem evilági mosollyal tart sakkban. Elpirultam. Tisztázhatnánk: sosem vonzódtam a lányokhoz, és ez most sincs így. Ez csak szimplán ideiglenes személyiség zavar!

- Remek... öö... izééé... elmehetsz?

Inkább kérdésnek tetszett, mint elszánt kijelentésnek, vagy határozott utasításnak. Ő pedig finomkodva meghajlott, és kilebegett (mert nem nevezném gyaloglásnak) a szobámból. Amint becsukta az ajtót félre tettem az omlettet, mert a reggeli emlékeknek köszönhetően természetesen semmi étvágyam nem volt. Kikecmeregtem az ágyamból, és odasiettem a szekrényemhez. Kitáram, hogy valami ruhának nevezhetőt vegyek fel, de mikor benéztem... láss csodát! Márkásabbnál-márkásabb öltözékek hegye, lányos darabok tömörülete, cipő halmok stb. A szám is tátva felejtettem, mert világ életemben el voltam kényeztetve a szép darabokkal - de ez már nekem is túlzás. Éppen beálló extázisomban végül a tegnapi SAJÁT ruhámat kaptam magamra, és épp megfordult a fejemben, hogy kimenjek - de aztán eszembe jutott, hogy "hoppá, hiszen azt se tudom mi hol van ebben a házban" - szóval bent maradtam a szobámban. Fel-alá járkáltam, mindent megnéztem, amit csak tudtam, hogy eltereljem a figyelmemet az esti, valamelyest reggeli képekről... gondoltam a friss levegő jól jönne! Szóval még az erkélyre is kimentem - és ott fakadtam végül sírva. Jó erősen markoltam a korlátot, el sem engedtem. De a lábaim feladták a szolgálatot, és letérdeltem a hideg csempére. Továbbra is megkapaszkodtam a kovászolt vas feketére festett darabjában, és végre képes voltam hangosan a világ tudtára adni fájdalmam.

Egy tucat perc ellebegett felettem mikorra sikerült megfordulnom az erkélyajtóm felé, és végre elengednem a korlátot. Felhúzott térdeimet most nem vontam teljesen magamhoz, hogy kezeimet hasamra hejezve meredjek magam elé immáron sötét múltam folyamatos ismétlődése végedt. A szél kellemesen hűsítette tarkómat miután hajamat elnavigálta magasabb körökbe. Hallgattam a hangját, és úgy véltem még az is sír. Dehát a szél nem érez, ugye? - könnyeim már-már kifogyóban lehettek mikor Scharity ismét megtisztelt látogatásával.

- Na, de Kisasszony! Nem is nyúlt hozzá a reggelijéhez.

- Nem voltam éhes...

Fordítottam jobbra a fejem, ő pedig kisétált hozzám. Láttam rajta, hogy nem helyeselte, hogy a földön ülök - de utána egy fintort követően helyet foglalt mellettem.

- Mégis mi baja van, Martyna?

- Hívj csak Rinnek... mindenki úgy szokott.

- Rin... miért van idekint?

- Mert nem bent vagyok.

Indokomat követően szánakozó nézését csak fél percig láthattam, mert utána moderálta magát, és hetykén hátradobta a haját. Erre felé fordultam, és sóhajtottam. Majd elmosolyodtam.

- Könyörgöm, bármit megteszek, csak NE magázz!!

- Rendben, ha így óhajtja... khm! Óhajtod.

- Óhajtom! Igen!

Furcsa ez a Scharity nekem, de mégis fektettem bele elegendő bizalmat, hiszen mindent elmeséltem neki töviről-hegyire. Történetem elmondása közepedte még kitértem olyan részletekre is, mint pl. épp abban a percben mit éreztem, meg hasonlók. És láttam rajta, hogy sajnál! Nekem az is elég lett volna, ha csak megért, nem szorulok senki szánalmára... dehát már mindegy!

- Hát ha ez vígasztal nekem is megölte egy... megölték a szüleim! Bár a gyilkosság pillanatában nem voltam abban a körben, de viszont én találtam meg őket. Sokkal kisebb voltam, mint te! Talán olyan 10-11 éves...

Magyarázta én pedig szinte ittam szavait. Elmesélt nekem mindent ő is, és miután felderítettük, hogy hasonlóan keserves sorsunk volt kitértünk más részletekre is. Boldog emlékekre. Igen, csak emlékek... sosem fognak megismétlődeni! És már nem bánom. Ha bánnám is: úgysem tehetnék azért semmit, hogy visszakapjam!